Camillo Gannelli - Paesaggio onirico

Egy mű, amelyet inkább a lélegzetünkkel, mint a szemünkkel nézünk.

Első ránézésre szinte úgy tűnik, mint egy elmosódott táj az emlékeinkből: alul egy nagy kék mező, sűrű és anyagszerű, mint a tó vize naplementekor vagy egy fordított égbolt. Fent egy vízszintes, vibráló sáv, ahol a szín kicsit piszkosabb, élettel telibb, szinte a partvonalat, házakat, távoli jelenlétet idézve.

És ott vannak ők, a három piros függőleges sáv. Nem alakok, nem fák, nem zászlók. Hangsúlyok, fényes sebek, három meleg lélegzet, amelyek megszakítják a kék és a szürke hidegét. Körülötte sárga- és ódon aranyfoltok, amelyek úgy tűnnek, mintha fényreflexiók lennének, fényemlékképek.

A kép ereje éppen az anyagában rejlik: nem sima, nem tökéletes. A felület megmunkált, megkarcolt, rétegzett, mintha az idő áttörte volna. Távolról nyugalmasan hív, közelről pedig arra ösztökél, hogy közelítsünk, szinte szemmel érintsük.

Ez egy olyan mű, amely egy csendes szobában érvényesül, ahol lassú működését végzi: nem mesél, hanem idéz. Mindenki másképp lát benne valamit, és pontosan ebben rejlik az értéke.

Kiknek szól: azoknak, akik szeretik a lírai absztrakciót, a ritkán felhangzó atmoszférákat és az olyan képeket, amelyeket egy mondatban nem lehet megmagyarázni.

Hol tenném jól: egy konzolon, nappaliban vagy hálószobában, meleg, hosszú fényben, amely kiemeli a textúráját.

Ez egy akril festmény vásznon.