Camillo Gannelli - Paesaggio onirico





18 € | ||
|---|---|---|
15 € | ||
1 € |
Catawiki Vevővédelem
A befizetést biztonságban megőrizzük, amíg a termék kézbesítése meg nem történik. Részletek megtekintése
Trustpilot 4.4 | 146014 vélemény
A Trustpilot-on kiváló értékelésű.
Camillo Gannelli *Paesaggio onirico* (2026) című, kézzel aláírt eredeti alkotása egy 50 × 50 cm-es absztrakt tengeri tájkép, amely vegyes technikával és akrilfestékkel, kék, fehér és arany színekben készült.
Leírás az eladótól
Rozsdás és csendes horizont
A mű egy absztrakt tájképet mutat, szinte egy tájkép-emléket idézve. Nincs benne alak, nincs konkrét hely. Sőt van egy vonal: egy meleg, aranysárga és égett sáv, amely a vásznat körülbelül a felső harmadánál metszi, és a festmény igazi szívévé válik.
A vonal felett az ég. Egy poros, szürkés-kék, anyagszerű égbolt, amelyet az idő lekopott, mint egy mállado fal vagy reggeli tengeri köd. Úgy tűnik, rétegekből, egymásra helyezett fátylakból, homokból és hamuból áll.
Onnan lefelé, szinte lábujjhegyen, arany színű függőleges jelek indulnak: úgy tűnnek, mint száraz fűszálak, vagy fordított eső, vagy a távoli városok maradványai, amelyek feloldódnak.
Alatta a víz. Egy mély, éjkékben selymesnek tűnő kék, amely nem tükrözi az eget, hanem újraértelmezi azt. Ott a sárga vonal kettéválik és megsokszorozódik: a fény visszaverődése megremeg, nyúlik, százasával apró függőleges csíkokra hullik, mintha a fény olvadna.
Ez a kép ereje: a matéria és a fény közötti párbeszéd.
A matéria sűrű, durva, tapintható. Érezhető a spatula, a karcolás, a felhalmozódás munkája. A művész nem a vászonra fest, inkább kiássa azt. A rozsda, az okker és a bronz tónusai valami régire utalva: egy sós levegő által korrodált lemez, egy régészeti lelet, egy Palermo fala, amelyet a tenger és a nap érintett.
A fény pedig mind ott a középső sávban rejlik. Nem egy fehér fény, hanem alacsony, alkonyati fény. Az a fény, amely akkor érkezik, amikor a nap véget ér, és minden arannyá és árnyékba válik. Ez egy olyan horizont, amely nem feloszt, hanem összeköt: ott érintkezik az ég és a víz, összeolvad, egymást felismerve.
Aztán két részlet töri meg a szimmetriát és teszi élővé a művet. A jobb alsó sarokban egy kis arany jel izoláltan, mintha egy távoli hajó lenne vagy egy magányos visszaverődés. Középen alul pedig egy másik sor vonások tűnik elő a kékről, mint a fő vonal halványult visszhangja.
Ez egy olyan mű, amely nem kiált. Suttog.
Arról szól, hogy várakozás, édes melankólia, arról a pillanatról a nappal és az éjszaka között, amikor minden lehetségesnek tűnik, és már elveszett. Egy informális lírai, nagyon mediterrán darab: a tenger emléke, a megégett föld, az idő múlása, amely aranyló nyomot hagy a dolgokon.
Ez egy kép, amely kényszerít, hogy megállj. És egy rohanó világban ez már egyfajta szépség.
Rozsdás és csendes horizont
A mű egy absztrakt tájképet mutat, szinte egy tájkép-emléket idézve. Nincs benne alak, nincs konkrét hely. Sőt van egy vonal: egy meleg, aranysárga és égett sáv, amely a vásznat körülbelül a felső harmadánál metszi, és a festmény igazi szívévé válik.
A vonal felett az ég. Egy poros, szürkés-kék, anyagszerű égbolt, amelyet az idő lekopott, mint egy mállado fal vagy reggeli tengeri köd. Úgy tűnik, rétegekből, egymásra helyezett fátylakból, homokból és hamuból áll.
Onnan lefelé, szinte lábujjhegyen, arany színű függőleges jelek indulnak: úgy tűnnek, mint száraz fűszálak, vagy fordított eső, vagy a távoli városok maradványai, amelyek feloldódnak.
Alatta a víz. Egy mély, éjkékben selymesnek tűnő kék, amely nem tükrözi az eget, hanem újraértelmezi azt. Ott a sárga vonal kettéválik és megsokszorozódik: a fény visszaverődése megremeg, nyúlik, százasával apró függőleges csíkokra hullik, mintha a fény olvadna.
Ez a kép ereje: a matéria és a fény közötti párbeszéd.
A matéria sűrű, durva, tapintható. Érezhető a spatula, a karcolás, a felhalmozódás munkája. A művész nem a vászonra fest, inkább kiássa azt. A rozsda, az okker és a bronz tónusai valami régire utalva: egy sós levegő által korrodált lemez, egy régészeti lelet, egy Palermo fala, amelyet a tenger és a nap érintett.
A fény pedig mind ott a középső sávban rejlik. Nem egy fehér fény, hanem alacsony, alkonyati fény. Az a fény, amely akkor érkezik, amikor a nap véget ér, és minden arannyá és árnyékba válik. Ez egy olyan horizont, amely nem feloszt, hanem összeköt: ott érintkezik az ég és a víz, összeolvad, egymást felismerve.
Aztán két részlet töri meg a szimmetriát és teszi élővé a művet. A jobb alsó sarokban egy kis arany jel izoláltan, mintha egy távoli hajó lenne vagy egy magányos visszaverődés. Középen alul pedig egy másik sor vonások tűnik elő a kékről, mint a fő vonal halványult visszhangja.
Ez egy olyan mű, amely nem kiált. Suttog.
Arról szól, hogy várakozás, édes melankólia, arról a pillanatról a nappal és az éjszaka között, amikor minden lehetségesnek tűnik, és már elveszett. Egy informális lírai, nagyon mediterrán darab: a tenger emléke, a megégett föld, az idő múlása, amely aranyló nyomot hagy a dolgokon.
Ez egy kép, amely kényszerít, hogy megállj. És egy rohanó világban ez már egyfajta szépség.

