Miroslav Spadrna(Pintorcheco) - Esperando nueva vida-waiting for new life XL no reserve

Várva az új életet - új életre várva
(Akrilfestmény vásznon 100+80cm) Miroslav Spadrna (cseh festő) 2006–2024 Spanyolországból
Miroslav Spadrna egy cseh festő, aki 1968-ban született České Budějovice-ben, Csehországban. Mielőtt a Szépművészeti Főiskolán tanult volna, már sok művét festette és értékesítette. 21 évesen ismerték Németországban, Hollandiában és más európai országokban. 25 évesen több mint 1000 művet adott el világszerte. 40 évesen elhagyta a kereskedelmi festészetet, hogy mélyebben merüljön el művészetében. Otthonát és korábbi életét hátrahagyva az utcán kezdett művészkedni, közelebb kerülve a szegénységhez, magányhoz és szenvedélyhez. Ez a változás átalakította stílusát, gondolkodásmódját és technikáját. 43 évesen egy új szakasz kezdődött művészi életében. Špadrna számára a művészet a teljes szabadság terepe, ahol a lényeges dolgokat és a legmélyebb érzéseket lehet megtalálni. Itt az egyetlen mérőszám az ecsetvonás. Az élet megalkotása vagy újraalkotása vásznon, papíron vagy szoborban számára a legfelsőbb cselekedet. Elismerései között szerepel az Európai Művész Díj 2023-ban Milánóban, Olaszországban, valamint 2021-ben a Csehország Művészeti és Festészeti Koordinátorának nevezték ki. Közös kiállításai közé tartozik a 2023-as Berja, Andalúzia, Spanyolországban megrendezett csoportos kiállítás. Művei pozitív kritikákat kaptak Spanyolországban, és megjelentek különböző publikációkban. 1997-ben részt vett egy rezidencián Garachico-ban, a Kanári-szigeteken, Spanyolországban. Spadrna elismert és díjazott művész, akit különböző médiumok is publikáltak. Tagja a Galería de Arte Visual Chicote-nak, Spanyolországban, 2024. április 2. óta. Munkáit számos weboldalon meg lehet találni, ami művészi fejlődését mutatja. Művei élénkek és texturáltak, mély kapcsolatot tükrözve a művészettel, mint az emberi tapasztalatok mélységeinek kifejezésének eszközével.
Miroslav Spadrna alias pintorcheco
Intim utazás fény, természet és lényeg között.
Por Antonio Sánchez. Az 1819 art gallery igazgatója és kurátora.
Ez a gyűjtemény egy festői szimfónia, amely az absztrakt és a figuratív között ingadozik, integrálva a vizuális struktúrát egy érzelmi töltettel, amely minden alkotásban átjár. Impresszionista és expresszionista technika alkalmazásával a művész feltárja az ember és a természet szimbiotikus kapcsolatát, ahol a formák, a szín és a textúrák egy intenzív vizuális koreográfiában olvadnak össze. A vastag és szögletes ecsetvonások, impasto és energikus vonások vegyes technikájával alkalmazva, szinte tapintható háromdimenziót kölcsönöznek a felületnek, invitálva a nézőt, hogy elmerüljön minden alkotás anyagiságában.
A kollekció színpalettája sűrű és sokrétű, vibráló kékek, zöldek és földszínek játékával, melyeket intenzív vörös és narancssárga hangsúlyok ellensúlyoznak. Ez a színválasztás nem véletlen, hanem egy költői beszéd része, ahol a hideg tónusok nyugalmat és introspekciót sugallnak, míg a meleg színek vizuális ellentétekként az energia és szenvedély kifejezői. Különösen a vörösek, karmin és bermellón árnyalatokkal, kiemelkednek bizonyos alakzatokon és természeti elemekben, jelezve az élet vitalitását és a pillanatok múlandóságát, melyeket a vásznon rögzítettek.
A művész a textúrát mint kulcsfontosságú kifejező elemet alkalmazza a kompozícióban. A vastag olaj- és akrilrétegek felvitele, amelyek különböző irányokba tépnek és egymásra rétegződnek, vizuális sűrűséget kölcsönöz minden alkotásnak, ami a természet világának összetettségét tükrözi. Ez a texturális kezelés nemcsak a festmény anyagszerűségét hangsúlyozza, hanem egy körülölelő, szinte immerszív atmoszférát is teremt, amely a nézőt egy határmezsgyényi térbe helyezi a tapintható és a tapinthatatlan között. A vonalak gesztusossá válnak, tartalék energiával, ami az élet organikus lüktetését sugallja, és egyfajta festői nyelvet hoz létre, amely egyszerre utal a múlandóságra és az örökkévalóságra.
Művészi szempontból a művész kihívja a szimmetria és a formális rend konvencióit, olyan jeleneteket alkotva, amelyek a természet kontrollált káoszát idézik elő. Az elemek dinamikus egyensúlyban helyezkednek el, ahol a figurák és tájak látszólag véletlenszerű elrendezése egy belső, aszimmetrikus harmónia logikáját követi. Ez a megközelítés vizuális feszültséget teremt, amely folyamatos mozgásban tartja a néző tekintetét, végigkísérve minden centiméterét a vászonnak, keresve a rejtett részleteket és a mögöttes jelentéseket.

Így a kompozíció interaktív élménnyé válik, egy olyan térséggé, ahol a néző szeme szabadon navigálhat, új rétegeket és perspektívákat fedezve fel minden megfigyelés során. Ennek a sorozatnak egyik legfigyelemreméltóbb jellemzője, ahogyan a emberi alakot olyan állapotban mutatja be, mintha az összefonódna a környezetével. Több műben a testek úgy tűnik, mintha a tájból emelkednének ki, mintha természetes kiterjesztései lennének a fának, víznek vagy földnek. Ez az integráció hangsúlyozza az ember és a természet közötti szerves kapcsolat gondolatát, egy olyan köteléket, amely túlmutat a puszta együttélésen, és szimbiózisban, spirituális egységben egyesül. Az emberi alak nem elszigetelt entitásként van ábrázolva, hanem a vizuális ökoszisztéma elválaszthatatlan részévé válik, örök ölelésben a kozmoszval.
A képi tér ebben a gyűjteményben mélyen atmoszferikus, átlátszóság és opacitás rétegeiből építkezik, amelyek különböző mélységi síkokat sugallnak. Az átlátszó rétegek és színfoltok egymásra rétegződése mozgás illúzióját teremti meg, mintha a táj maga lélegezne és átalakulna a szemünk előtt. Ez a technika, amely a sfumato-t a fény- és árnyékkontrasztok használatával ötvözi, szinte éteri dimenziót kölcsönöz a műveknek, a figurákat ködbe burkolva, amelyek lebegő szellemszerű alakokká válnak egy párhuzamos univerzumban.

A kollekció implicit narratívája az olyan univerzális témák köré épül, mint az idő, a metamorfózis és a természet állhatatossága. Minden mű egy nagyobb történet egy-egy darabjaként működik, ahol a visszatérő elemek – fák, víz és emberi alakok – archetípusos szimbólumként utalnak az örökkévalóságra és az élet körforgására. A fák, mély gyökereikkel és növekvő ágakkal, a stabilitást és a földdel való kapcsolatot szimbolizálják, míg a víz, állandó áramlásával, az idő elkerülhetetlen múlását és átalakulását jelképezi. Az emberi jelenlét ezzel szemben elmélkedő vagy mozgó állapotban jelenik meg, mintha tudatában lenne múlandóságának a körülötte lévő táj végtelenségével szemben.
A fény használata másik alapvető szempont ezeknek a szimbolikus töltetű atmoszféráknak az építésében. A lágy és diffúz megvilágítás különböző pontokról árad a kompozícióban, finom kontrasztokat teremtve, amelyek felfedik és elrejtik a táj egy-egy részletét. Ez a fény nem csupán technikai eszköz, hanem a transzcendens szimbóluma; a tudat és a percepció metaforájává válik, megvilágítva a látható részeket, miközben arra utal, hogy sok minden rejtve marad a félhomályban. Ebben az értelemben a fény az alkotó introspektív utazásán vezet, és a nézőt a mű részesévé teszi, mint a titkok és jelentések felfedezőjét, amelyek minden sarkában ott rejtőznek a vásznon.