Stefanie Schneider - Stefanie Schneider's Minis 'Dust Bowl Blues (Heavenly Falls)'

Stefanie Schneider Minis 'Dust Bowl Blues (Heavenly Falls)' - 2016 -

Elöl aláírva, nem felszerelve.
1 archív színes fényképek az eredeti Polaroid alapján.

Polaroid méretű nyitott kiadások 1999–2019
10,7 x 8,8 cm (kép 7,9 x 7,7 cm) mindegyik.

Tökéletes állapot.

Schneider Stefanie művészete: Az észlelés és az emlékezet álma
A Stefanie Schneider munkáiban található különös és változó birodalmakban nyugtalanító szépség rejlik, olyan, amit nemcsak látni lehet, hanem átélni – csontig érezni, töredékekben megérteni. Az ő világa nem tisztaságról szól, hanem észlelésről: egy táj, ahol a valóság hajlik, torzul, és valami inkább álomszerű állapotokhoz hasonlít, ahol az én és az idő határai elmosódnak.
A képei a kiábrándultság egyik formái, vagy talán egy lágy újjáéledés, ami azt a hitet szüli újjá, hogy amit elveszettnek hittünk, az mégis visszatérhet. A Polaroid elhalványult lencséjén keresztül, amely a memória tisztaságát és tökéletlenségét egyaránt megörökíti, Schneider újra bemutatja nekünk, mi van a fátyol másik oldalán. Nem csupán a képet nézzük; benne vagyunk, lebegve a lassú, félig emlékezett pillanatok között az álom és az ébrenlét között.
A fényképein szereplő alakok—gyakran nők, akik izoláltságukban annyira kifejezők—egy sivatagon keresztül sodródnak, mind fizikai, mind pszichológiai térben. A szín mintha valami hallucinációs látomásként pislákolna, egy olyan létezés felé vonzva minket, ami egyszerre gyönyörű és tragikus. Munkáiban androgün minőség is megjelenik, az identitások nem rögzítettek, hanem változóak, mintha az emberi forma maga is hajlékony dolog lenne, könnyen nyújtható és alakítható az idő és az érzelmek erői által. Ezek az alakok mind egyéni lényekként, mind archetipikus formákként léteznek, mintha a néző beléphetne a bőrébe, és hátrahagyva az ént, megtapasztalhatná, mit jelent másnak lenni, valami múlhatónak, ami soha nem teljesen itt van, de mindig emlékezetes marad.
Akárcsak a legkiválóbb álmodozók, Schneider az idővel játszik, összeolvasztva a múltat, a jelent és a jövőt egyfajta örök pillanatba, ahol semmi sem állandó, és minden az állandatlanság törvényei szerint alakul. Ebben mély szomorúság van – egy tudat, hogy a memória maga a veszteség aktusa. És mégis, van benne egy furcsa fajta felszabadultság, szabadság abban, hogy elfogadjuk a dolgok elkerülhetetlen múlandóságát, a pillanatok átalakulását valami távoli és mégis közeli dologgá.
Schneider munkája nem csupán a világot ragadja meg; inkább azt egy még szürreálisabb, még megfoghatatlanabb formába sűríti. Az emlékek lencséjén és a halványodó színek palettáján keresztül olyan helyre visz minket, ahol nemcsak nézők vagyunk, hanem résztvevők is, elérhetetlenhez érünk, a múlót értjük, és—talán legfontosabb—emlékezünk azoknak a dolgoknak a szépségére, amelyeket nem lehet megtartani.