V. Altieri (1988) - Equilibrio notturno

V. Altieri „Éj egyensúlya” című festménye, olaj a táblán 40×30 cm-es méretben, olyan geometriai, esszenciális és költői kompozícióként mutatkozik, amely az absztrakció és a figurativitás között lebeg, és metafizikai nyugalom szenzációját idézi.

A háttér mély és egységes éjszakai kék uralma alatt, amely szinte velúrszerű, beborítja az egész jelenetet, és kozmikus díszletként nyújt mély színmélységet az alkotáson. Középen áll egy kis stilizált mediterrán falu, csupán tiszta formákká redukálva: fehér, szürke és krémszínű házak egymás fölé torlódnak a paralelepipediumok és prizmiszek ritmikus egymásra építésében, lapos vagy épp enyhén dőlt tetőkkel, élénk kékben, élénk pirosban, meleg okrában és finom aranyban festve. Az homlokzatokat szűk fekete téglalap alakú nyílások – némító ablakok – szabták meg a vertikális ritmust, és éles grafikai ellenpontot alkotnak.

Körülött és mintha átölelve az abitot, egy sor organikus, mégis geometriai formájú alak: dombok és fák egyszerűsítve domborúkon és félgömbökként, élénk zöldekben, mustár sárgákban, égetett narancsokban és olívazöldekben. Ezek a növényi elemek, bár megőrzik a természetes felismerhetőséget, tiszta színblokkokká válnak, amelyek a architektúrával pontos, síkokba illesztett egyezés révén párbeszédben állnak.

Elöl, balról az egyik legdominánsabb elem egy nagy, vízszintes terracotta és okraból készülő henger, amely ferde, mintha egy híd vagy surreálisan átvezető folyóhíd lenne, és amely egy, a piros lépcsőkkel gördülő lépcsőn keresztül, tükröződő vízben visszaverődő vörösekkel a falu középpontjába vezet. Ez az építmény adja az alkotás legrejtélyesebb és legelbűvölőbb részét: a vízszínlelő tükröt, amely a táblán alatti alsó részt tölti ki. Itt a sötét kék ég, a házak, a dombok és a henger saját magával tükörként, szinte pontosan tükröződnek, de tónusukat kissé megváltoztatva – szürkés és hidegebb árnyalatokkal – álomszerű duplikációt és észlelési bizonytalanságot hozva létre. E tükröző víztükör közepén egy nagy violaszín-kék félkör alcsonyodik ki, két ellentétes félteke által megosztva, amely hipnotikus gyakorlati elemként és szinte lunárisan fókuszpontként funkcionál.

Fent, jobbra felül, egy telihold fehér, tökéletes körével lezárja a jelenetet csendes és archaikus jelenlétével.

Egyetlen emberi alak, apró és fekete, kirajzolódik a híd- vagy lépcsősoron: egy függőleges árnyék, arcnélküli vándor, aki az ismeretlen felé halad, hangsúlyozva az egész látvány lélektani és magányos dimenzióját.