Camillo Gannelli - "Linea di confine."

Határvonal.
Máterikus akril a deszkán

Egy égő horizont.

Ezt a festményt nem nézed, hanem magadon érzed. Ez egy materikus absztrakt alkotás, amely mindenekfelett az ég és föld, a levegő és a vér közötti elemi ellentétre épül.

Fent egy óker sárga mező, ősi arany, szinte napsugár-szórás. A ecsetvonás sűrű, spatulált, eleven – látható az anyag, a repedések, a karcolások. Nem egy lapos sárga, ez egy olyan sárga, mely megélt, oxidálódott, melegedett az időtől.

Alul egy mély, belső erővel bíró vörös. Borostyán, rozsda, a nyár utáni megművelt föld. Súlyos, földes, megtartja a fényt, nem tükrözi azt.

És középen, a két világot összevarrva, az a vékony zöld-réz vonal. Egy szál malachit, mohát, bronzra utaló zöldesség.

Ez a részlet menti meg mindent a retorikától: nélküle csupán az lenne, egyen lovas alkonyat. Vele viszont belső tájjá válik.

Nagyon emlékeztet Rothko és Tamburro Color Fieldjére, de annál inkább olasz, annál materikusabb fizikalitással. Nem digitális meditáció, valódi anyag.

Miért működik ilyen jól a falon:
A képen egy fehér falra van akasztva, és a lomb árnyéka éri a sarkát. Ott mindent érteni lehet. Nincs szükség keretre, nincs szükség galériára. Ez egy olyan kép, amely megküzd a fényével. Napközben változik: a sárga rész megfogja a napot és látszik felizzani, a vörös ott marad, meleg, mint egy szőnyeg. Este, mesterséges fénynél, drámájabbá válik, szinte éjszakai lehet.

Ez egy csendes alkotás, de nem dekoratív. Nem tölt be egy üreget. Elfoglalja a falat.

A textúra annyira gazdag, hogy élőben látni és szinte a szemével érinteni érdemes lenne.

A kiállításon must rendre vibrálnia kell.

Olyan képek közé tartozik, amelyek egy hét után már nem tárgyként, hanem otthon jelenlétként hatnak.