Trent Parke - Monument - 2023

Amikor Trent Parke Sydneybe költözött egy kis ausztrál vidéki városból, az első benyomása a rengeteg ember volt. Megfogta a fényképezőgépét és minden alkalommal elindult felfedezőútra, lenyűgözve a végtelen menetelésektől.

Csúcsidőben nézte, ahogy a városi munkások nagy tömegben mozogtak, mindannyian a nagy élet-szalagon haladva. Bódulat-szerű állapotban, ugyanazt az utat járva nap nap után, hét hét után, év év után... bejelentkezve, kijelentkezve, mindezt a város varázsának hatása alatt. Parke a hullám szélén állt, egy új világ külső oldalán, kinézve befelé. Mintha egy újonnan felfedezett fajta megfigyelését végezné.

Éjszaka a molyok napfogyatkozását néztem, millióik folyamatosan köröztek a Sydney Harbour Bridge fényei körül. Ugyanakkor a balkonomon egy miniatűr előadás zajlott a fejem fölött lévő fény körül. A molyok elkerülhetetlenül és ellenállás nélkül vonzódtak végső pusztulásuk felé. Kifordulva az irányításból, mint kis űrhajók, amelyeket traktorfény ragadott el. A ragyogó fehér fénytől csalogatva és megvakítva, több száz madár csapott le rájuk, hogy elragadják őket a levegőből… pókok ültek a hálójukon, várva. A fény felületén pontos koordinátákkal építették meg hálóikat, és elfogták a szerencsétlen apró lényeket, amelyek átcsúsztak rajtuk. Ha valamelyik csodával határos módon túlélte ezt a rajtaütést, tovább ment, a láng felé hajtva magát, az égő forró gömböketől megittasodva. Aztán hirtelen egy elektromos töltés a mozdulatlan levegőben. Egy kis füstfelhő. Elillant. Egy életforma azonnali szétesése. Egy újabb pont az univerzumban. Egy másik apró űrhajó ütközik a ragyogó napba.